Újszövetségi Szentírás: 1. Az ~ az ÓSz 45 kvével együtt, mint ezek beteljesítő kiegészítése alkotja a →Szentírást, Isten kinyilatkoztató szavának megtestesülését a történelemben; őrzi a Jézus Krisztusban történt eszkatologikus kinyilatkoztatást (Zsid 1,1), amit az Egyház mint ilyet fogad el és élő hagyományként ad tovább. – Az  ~ az Úr és apostolainak útmutatását adja a ker. hithez és élethez (Pál ap. így tesz különbséget a Küriosz, az Úr Jézus Krisztus parancsai és a maga apostoli tekintélyéből származó, az egyhk-ekhez intézett utasításai között: 1Kor 7,10. 12.25.40). Mindkét szó – az Úré és az ap-oké – a kánon alapanyaga, amint az ősegyházban a 2. sz. óta kialakult. A 4 evangéliumban az egyh. Urának szavát olvassa és hallgatja. A többi írás (ApCsel, Pál levelei, Zsidó levél, Katolikus levelek, Jelenések) az ap-ok tanúságtételét közvetíti. A Küriosz és az apostolok megkülönböztetése egyúttal lehetővé teszi, hogy teol. szempontból az Újszövetségnek mint Isten szavának egységéről beszéljünk, azaz Jézus igehirdetéséről az evang-okban és a Jézusról, a Krisztusról szóló igehirdetésről a többi apostoli írásban. –  2. Az ~ használata. Az Egyh. tört-e során többször változott a lit-ban a szentírási szövegek használata, de az ~nek következetesen kiváltságos szerepe volt. A II. Vat. Zsin. új olvasmányrendje közismerten bőségesebb válogatás a szentírási szövegekből, mind az Ó-, mind és főleg az ~ból. Ennek célja, hogy „Isten egyetlen igéjének gazdagsága” jobban érvényesüljön. Azt azonban nem szabad várni, hogy önmagában a bőségesebb olvasmányanyag v. egy mechanikusan alkalmazott elosztási elv, például a lectio continua, a ‘folyamatos olvasás’ a hétköznapi olvasmányoknál eleve elmélyít Isten Igéjének megértésében. Rendkívül fontos a megbízható szövegmagyarázat és a homília. – 3. Az ~ és a spiritualitás. Bármilyen normatív jelentősége van is az ~nak az egyh. hitében és a ker. hitéletben, ezzel nem merül ki tartalmának spirituális jelentősége. Az ~ nemcsak tájékoztat, hanem egyúttal Jézus személyének és történetének megismerésére és utánzására és ezáltal a hit spiritualitására és Jézus gyakorlati követésére is ösztönöz. Ilyen szempontból a tanítványok az evang-okban példaképül szolgálnak a ker-ek hite és élete számára. Az ApCsel 2,42–47 és 4,32–37 úgy írja le az ősegyházat, mint amit a hithez való hűség és a közösség jellemez, melyben „senki sem szűkölködött” (4,34).  Szt Pál ezen túl a hit kiváló tanúja lesz, azé a hité, amely áttör a kezdeti egyházközségek keretein és világot átható mozgalommá válik. Az úsz-i írások nyomon követik és számtalan példával mélyítik el azt, amit a hit példaszerű spiritualitása a korai kerségben meglátott.  – 4. Az ~ könyvei: →Máté evangéliuma (Mt), →Márk evangéliuma (Mk), →Lukács evangéliuma (Lk), →János evangéliuma (Jn), →Apostolok Cselekedetei (ApCsel), →Rómaiaknak írt levél (Róm), →Korintusiaknak írt első levél (1Kor), →Korintusiaknak írt második levél (2Kor), →Galatáknak írt levél (Gal), →Efezusiaknak írt levél (Ef), →Filippieknek írt levél (Fil), →Kolosszeieknek írt levél (Kol), →Tesszalonikaiaknak írt első levél (1Tesz) _nbsp;Tesszalonikaiaknak írt II. levél (2Tesz), →Timóteusnak írt első levél (1Tim), →Timóteusnak írt második _nbsp;levél (2Tim), →Titusznak írt levél (Tit), →Filemonnak írt levél (Filem), →Zsidóknak írt levél (Zsid), →Szent Jakab levele (Jak), →Szent Péter első levele (1Pt), →Szent Péter második levele (2Pt), →Szent János első levele (1Jn), →Szent János második és harmadik levele (2–3Jn), →Szent Júdás levele (Júd), →Jelenések könyve (Jel).

**

KL IV: 416. – Schütz 1993:399.